"Kiütjük kétszázzal!" - üvölti a doktor és lecsap, miközben a kamera gyorsan a vérben ázó páciensre, majd az orvos izzadságcseppektől gyöngyöző homlokára téved. Hirtelen összehúzódó szemek közelről, biztos kéz, elszántság és düh. Majd újból a páciens vértől mocskos mellkasa egészen addig, míg már csak a halál sípol, és az egyik mellékszereplő orvos halkan, reszkető hangon kimondja: a halál beállta tizenegy óra negyvenkét perc.

Földhöz csapott véres gumikesztyű, pár férfias könnycsepp, de azután folytatni kell, hiszen mindig van kin segíteni, és egyébként is még legalább két sürgősségi beavatkozást le kell nyomni a reklámszünetig.

Na, ilyen unalomig ismételt orvosközhelyek nem lesznek a szerda este kezdődő Doktor House-ban, és nem lesz megértő, meg jóságos Carter doktor, öntörvényű Ross vagy éppen igazságosztó Kovac sem. Mert hogy az orvosok is emberek, és ez nem csak abból látszik, hogy folyton dugnak a gyógyszerraktárban a nővérkékkel, de néha a munkájuk is unják, esetleg bunkók a betegekkel, sőt van, hogy még a köpenyük is gyűrött.
Dr. House
Na, hol az a parazita?

A baleseti ügyeletről ismerős lehet mindez, de egy amerikai sorozatkórház ultramodern díszletei közt még kicsit újszerű, hogy a főszereplő és egyben címszereplő Dr. House nem igazán akar szóba állni a páciensekkel, mondván ő a betegséget kezeli, nem a betegeket. Pedig az utóbbi idők legjobb Magyarországra tévedt sorozatának főhőse pont ilyen antiorvos, akit még egy levegő után kapkodó beteg görcsbe rándult tekintete sem bír megrendíteni.

Persze a tapló orvos karaktere öt perc kéjes ideggörcs után unalmassá válna, ha nem lenne rögtön zseni is, így viszont két bunkó megjegyzés közt Doktor House minden epizódban megmenthet egy beteget, aki titokzatos trópusi lázban, ritka születési rendellenességben vagy éppen még sehol nem publikált allergiás megbetegedésben szenved.

Egy-egy orvosi krimi áll össze ezentúl minden szerda este, láthatjuk, ahogy a kórház különleges csapata Doktor House vezetésével a megfejthetetlen kórképek után veti magát, ami pont olyan izgalmas tud lenni, mintha egy gyilkos után nyomoznának, csak itt az áldozat a végén még meg is köszöni, hogy életben maradt.

A nyomozást a Helyszínelőkből már jól ismert trükkökkel dobják fel az alkotók, zoomolnak majd duzzadt nyálkahártyára, vagy a duzzadt nyálkahártyán tenyésző parazitákra, behatolnak a koszorúérbe és látjuk mi is folyik az artériákban.

Mindezt Doktor House csendes tragédiája tenné emberivé, a főszereplő Hugh Laurie néha elmereng, lassan kiderül majd, hogy azért ilyen bunkó, és azért húzza a lábát, mert elbánt vele az élet, a főnöke meg még szerelmes is belé, de ez csak a recept szélére kanyarított sorminta, apró figyelmesség az érzelmesebb nézőknek.

Rákattanni nem ezért, hanem a kegyetlen kórképek miatt fogunk, ülünk majd a tévé előtt, borzongunk, hogy milyen durva lehet a belső vérzés, az agyban tenyésző féreg vagy éppen a csontrák, és persze reméljük majd, hogy jön Dr. House és a végére megint kicsinálja azt a rohadék bakteriofágot vagy retrovírust.

A hipochonderek ezentúl álmatlanul forgolódnak majd szerda éjjel, tapogatják maguk a tünetek után keresgélve, és bármibe le merem fogadni, hogy minden csütörtök reggel megtelnek majd az orvosi rendelők egy rakás emberrel, akik pontosan tudja, hogy mi a bajuk: hiszen látták a Dr. House-ban.